Van északon Vietnamnak egy hegyek között megbújó mesebeli völgye ­- Sapa. A harapnivaló, sejtelmes reggeli ködben a táj teljesen láthatatlan marad az ember szeme előtt. Aztán mintha csak a nap sugarai megnyitnának valami titkos átjárót egy másik világba, eléd tárul a mesebeli völgy. Ha A gyűrűk ura viet film lett volna, meggyőződésem, hogy itt lett volna Frodo falucskája.

    A Sapa völgy Hanoitol 300 km­re észak felé, Lao Chai tartományban, Kína szomszédságában helyezkedik el. Az 1500 méterrel a tengerszint felett megbúvó völgy a Hoang Lien Son hegységben található, amely már a Himalája nyugati részéhez tartozik. Itt van Vietnam legmagasabb hegycsúcsa, a – szerintem elbűvölő nevű – Fansipan a maga 3 143 méterével. Ez a terület ad otthont több etnikai népcsoportnak, mint a hmong, a dao (yao), a giáy, a pho és a  lu. Közülük a legnagyobb a hmong nemzetség, kb 21 000 fő. A hmong egyébként a térség legnagyobb saját állammal nem rendelkező népcsoportja. Szétszórtan élnek Kína, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa és Vietnam hegyvidékein. Lélekszámukat kb. 5 millióra becsülik. Ezek a törzsek a mai napig nagyrészt földműveléssel és állattartással foglalkoznak. Máig nem tudni, hogy kik voltak azok akik meghonosították ezen a vidéken a teraszos rizstermesztést, de ezek a törzsek voltak azok, akik folytatták, így téve termékeny rizsföldé a hegyvidéket. Itt jóval –szinte összehasonlíthatatlanul – zordabbak a körülmények, mint délen. Míg a Mekong deltájában évente háromszor tudnak rizst aratni, itt csak egyszer.

A teraszok egyszerre kacskaringós és szabályos vonalai, és a hegyek vadont idéző kontrasztja teszi páratlanná és feledhetetlenné a panorámát.

A térség központja a 30 000 ­es lélekszámú Sapa város. Igazi hegyvidéki turistaváros, tele szállodákkal, éttermekkel, túraboltokkal. Elnézve a látképét, akár valahol Tirolban is lehetne – némi ázsiai beütéssel. Nem véletlenül szokás Tonkin Alpok néven emlegetni a területet. Ide érkeznek a buszok, illetve a vonat is Hanoiból, és innen is indulnak a túrák a völgy távolabbi részeibe. Sok a turista és – elnézve a városban folyó építkezéseket – még több lesz a közeljövőben.

Az egésznek van némi színpadias felhangja, de még éppen egyensúlyban van a túra élményével. Aligha lennének népviseleteben ezek a nők, ha a turisták nem ilyenekkel szeretnének fotózkodni, de hát mi sem járunk matyóhímzésben. Illetve azért sem lehet őket elítélni, hogy a turizmusból próbálnak egy kicsit jobban élni, csak ezt némileg erőszakosan teszik. Nyilván kevésbé fárasztó, mint egész nap bokáig iszapos rizsföldben gázolni, görnyedni, gürcölni. Nem tudom, hova kéne utazni, hogy civilizációtól elzárt népekre bukkanjon az ember, de abban biztos vagyok, hogy számunkra az megfizethetetlen.

Sapa egyénileg is meglátogatható, de mi egy szervezett program keretében utaztunk ide. Az éjszakai buszozás után kaptunk reggelit egy szállodában. Majd másik 15 emberrel és a túravezetőnkkel megindultunk volna... ha nem szólnak, hogy – mivel nagyon sáros részeken fogunk keresztülmenni – jobb ha lecseréljük a pont ezen célra beszerzett túracipőinket a helyben kölcsönözhető gumicsizmákra. Volt némi gyanúnk, hogy ez csak valami pult alatti biznissz a boltosokkal, de később a csizma igen hasznosnak bizonyult. A csizmabérléses huzavona okozta félórás csúszás után aztán tényleg elindultunk. Nyugati csoportunkhoz közben csatlakozott majdnem ugyanennyi helyi népviseletes nő, gyerek, akik a klasszikus, „Hello, where did you came from?” mondattal kezdeményeztek „beszélgetést”. Később annyira untuk már ezt a mondatot, hogy ahányszor megkérdezték, mindig más országot mondtunk. Ez persze semmit nem változtatott az ő reakciójukon. Nem tudtuk, mire megy ki a játék, de biztosak voltunk benne, hogy nem a népek közti barátságról van szó, és hogy valamiképpen ez nekünk pénzbe fog kerülni.

    Mikor kis csapatunk a „rangerünk” vezényszavára egyszer csak letért a betonútról, akkor megértettük a rendszert. A még ködös tájból 2-­3 méternél többet nem láttunk akkor, de talán jobb is volt ez így. Az útról letérve elkezdtünk leereszkedni a hegyoldalon a teraszok mentén. Itt nyert értelmet a gumicsizma, illetve a hölgyek jelenléte is. A sáros, meredek terepen a gumicsizmás nyugati turista nyilván esett­-kelt. No ilyenkor jött jól az ő segítő kezük. Ők persze játszi könnyedséggel, gyakran papucsban vették az akadályokat. Később aztán mindenkinek meglett a saját „sherpája”, aki a túra végéig mellé szegődve segítette az útját. (Kivéve Tamásnak, mert ő ügyes volt, és neki nem kellett, még úgy sem, hogy az egyik kezében a géppel egyensúlyozott, a másikkal meg nekem segített.)

Az enyém ő volt:

Ő – amellett, hogy engem támogatott – a hátára kötözve cipelte magán a két hónapos kisgyermekét, aki a tíz kilométeres túra alatt szinte meg sem mukkant. Olykor eszembe is jutott, hogy él­-e még a pici.Hát igen... Szó szerint tapintható kulturális különbségek. Az út első harmadánál meg is álltunk egy szoptatási szünetre, ahol helyi segítőink fűből koszorút fontak nekünk, és mindenki odaadta a saját emberének – mintegy megjelölve minket.

   Az idő múltával a köd is felszállt, és egyszer csak elénk tárult a völgy. Teljes pompájában! Nehéz leírni a látványt, szó szerint elállt a lélegzetünk. Teraszok íves vonulatai szövik át a tájat – ameddig a szem ellát. Az idilli tájképet, a hatást a hegyi patak halk csobogása, legelésző vízi bölények, és úszkáló kacsák teszik még elbűvölőbbé. És az ember ebben az élő díszletben sétálgat. Tamásnak egy álma vált valóra azzal, hogy rizsteraszokon lépkedhetett, amiket bambuszerdők választanak el egymástól. Ilyenkor látszik igazán, hogy nemcsak a szürkének van ötven árnyalata...

   Innen egy rövidebb túra következett a szomszédos faluba, ami a fekete hmong törzsbeliek által lakott, és ahol az éjszakai szállásunk is volt. A fehér és a fekete hmongok – különböző törzsek. Részben különbözik a népviseletük és elvileg a nyelvük is. Mivel a lányok elmentek, úgy gondoltuk, hogy akkor vége a salesnek, de jöttek újak, csak kicsit más népviseletben. Ez már nem volt olyan nehéz szakasz, mint az előző, kevésbé volt rájuk szükség, ezért már az út elején megpróbálták lefixálni veled, hogy akkor majd tőlük vásárolj. „ Maybe you buy something from me later....” Az „enyém” például annyira felkészült volt, hogy tudta, pontosan mit, és mennyiért vettem az előzőnél, és akkor az úgy fair, ha nála is ennyit otthagyok. A vásárlási huzavona után, elfoglalhattuk a szállásunkat, ami egy helyi család faházának a padlásterében volt kialakítva, itt aludtunk mind a 15-en. Maga a ház is eléggé autentikus volt. Faház egyszerű berendezéssel. Az egyedüli luxust a wc és a zuhanyzó jelentette, ami a turisták kedvéért volt kialakítva, amúgy nem lenne.

A vacsora után néhányan megkóstoltuk a család házi rizspálinkáját. Az ital kevésbé erős, mint itthoni rokona – olyan 20 % körüli. Az amúgy elég semleges ízű ital a házi változatban kapott némi nyers füstös utóízt, ami nem vált a javára. Zavaros színe arra a vízre emlékeztetett, amiben órákig rizs ázott. Ebből az alapléből csinálnak aztán különböző „ágyas” változatot. A gyógynövényektől kezdve, a gyümölcsökön át kígyókig és majomkézig bármi ázhat benne. A japánoknál szaké, Koreában SoDjo nevű italt a házigazdánk csak „Happy Water” néven emlegette, és meg volt győződve arról, hogy másnap azért lett napfényes időnk, mert előző nap sok Happy Watert fogyasztottunk. A jó idő bevonzásában amúgy német társunk – Jürgen – komoly részt vállalt. Mint utóbb kiderült, neki és a feleségének 155 $/fő áron adták el ugyanazt a túrát ami nekünk 60$­ ba került. Ekkora különbségek vannak. A lehető legvadabb kapitalizmus ebben a kommunista országban.

   Másnap még várt ránk egy rövidebb túra a völgy másik falujába, változatlan festői környezetben. Csak a példa kedvéért: egy vízesésben álltunk meg egy rövid pihenőre.

A faluban aztán elfogyasztottuk vietnami tartózkodásunk legrosszabb ebédjét, majd visszavittek minket Sapa-ba. Itt az esti alvós buszig volt némi időnk az utcákon bóklászni, inni egy kávét kilátással a völgyre és Fansipanra.

Sapa völgye olyan felejthetetlen látványt nyújt, ami beleég az ember retinájába, és a képe ott marad örökre. Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ehhez a képhez kaptunk szagokat, ízeket, szikrázó napsütést, emlékezetes pillanatokat. Óriási élmény volt...

 Fotók: Horváth Tamás