Angkor kövei

2016. február 22. 15:13 - BettimegTomi

Kambodzsával való kapcsolatunk rosszul indult már az első találkozásnál. Még át sem léptük a thai-kamboi határt és már rögtön egy turistákat célzó lehúzás közepén találtuk magunkat. Az első benyomáson a határátkelő, amin gyalogosan kellett átkelni, csak rontott. Nehezen tudom leírni azt a látványt: szekerek, tehenek, csirkék, gyerek koldusok, mindent kínáló árusok, korrupt határőrök és a mindent elárasztó szemét bizarr egyvelege volt az egész. Fejemben a kétellyel, hogy vajon ott lesz-e a kifizetett busz, ami tovább vigyen- a legerősebb érzés bennem az volt, hogy minél hamarabb szeretném elhagyni ezt az országot. Szerencsére az első napi kellemetlenségek után a folytatás már zökkenőmentes és kellemes élményekben gazdag volt. Mondhatni Angkor kárpótolt.

Bizonyára mindenki – aki időt, pénzt szán arra, hogy Délkelet-Ázsia nevezetességeivel, megismerkedjen – a meglátogatandó hírességek között dobogós helyre teszi Angkort, a khmer építészet méltán világhírű ősi romvárosát. A még mostani romos, részben restaurált állapotában is impozáns eredeti, különleges, látványos épületkomplexum Kambodzsa észak-nyugati fertályában található Phnompentől 242 kilométerre, a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Tonlé Szap közelében.

Története

Angkort II. Dzsajavarman uralkodó alapította a IX. században, és a virágzó khmer birodalom fővárosa volt 802 – 1432 között. Ugyancsak ő emelte az első-még hindu (később már buddhista) szentélyeket is, melyeket a soron következő uralkodók folyamatosan gyarapítottak. Így alakult ki a kb. 200 négyzetkilométeren elterülő, több mint 1000 templomot számláló komplexum. Ironikus módon a khmer királyok generációkon öröklődő megalomániája létrehozta a világ legkülönlegesebb templomegyüttesét.

Sok régi épületet – az anakondák szorításához hasonlíthatóan – még manapság is fojtogatja a dzsungel növényzete, a hatalmas fák gyökérzete. A régi birodalom hatalmas fővárosából immáron csak a kultikus, egyházi rendeltetésű létesítmények maradtak meg. Ennek oka, hogy csak az ilyen épületeket faragták kőből. A királyi palotákat, az alattvalók lakóházait, a gazdasági épületeket stb. – rövidebben mondva: minden más épületet viszont fából húzták fel a kora középkori ázsiai ácsok. Az akkori építkezések terjedelmére jellemző, hogy a történészek szerint Angkornak fénykorában mintegy hatszázezer–egymillió lakója lehetett, több mint bármelyik korabeli európai fővárosnak! (Londonnak ekkor kb 50 000 lakosa volt) Csakhogy aztán – amikor az egész elnéptelenedett, bekebelezte a dzsungel – a kőből faragott épületek megmaradtak ( már úgy, ahogy), a szerves anyagból ácsolt létesítmények pedig az enyészet martalékává lettek. E „technológia kettősség” számlájára írható az a képzete, benyomása itt az embernek mintha Angkor kizárólag csak templomváros lett volna anno. Holott tudjuk, hogy ettől sokkal több: egy óriási birodalmi főváros volt sok-sok világi létesítménnyel.

Ma Angkor – Ázsia egyik leglátogatottabb létesítménye. Az UNESCO 1992-ben nyilvánította Világörökség részévé.

Angkor templomvárosát az 1900-as évek elején kezdték feltárni. A következő évtizedekben rengeteg tervrajz készült, ami a vörös khmer rémuralom alatt el is tűnt. Így a feltárásokat a 90-es években szinte újra kellett kezdeni. A turistaáradat a 2000-es évek közepén indult meg. Nem tudom, hogy a helyreállítási munkálatok a hely páratlan kultúrtörténeti jelentőségnek a felismerése eredményeként, vagy a várható turizmusból származó bevételek reményében gyorsultak fel, de látványosak az eredmények. Ugyanakkor az is látszik, hogy nagyon sok még a tennivaló. Látva az óriási halmokban heverő kőtömböket – amelyek arra várnak, hogy a helyükre kerüljenek – egy gigantikus kirakós játéknak tűnik az egész.

Ha egy szóval kellene jellemeznem Angkort, akkor azt hiszem az a „lehengerlő” lenne. Az ilyesmire illik az a közhelyszerű kifejezés, hogy ezt látni kell, leírni – úgyis lehetetlen. A hely múltidéző hangulata, a templomok méretei, formái, a falak aprólékos kőfaragásai pillanatok alatt magával ragadnak. Ezer kérdés merül fel az emberben a folyosók kusza labirintusaiban sétálgatva. Próbálod elképzelni a hétköznapi életet e falak között, de közben soha, egy pillanatra sem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi munka lehetett ezt fölépíteni. Aztán az sem tudja elképzelni az ember, hogy – ha már így megépítették – miként ürülhetett ki ez a város, hogyan lett itt minden elfeledve több évszázadra.

A leginkább magával ragadó templom talán a Bayon a 4 égtáj felé néző fejet formáló tornyaival. Összesen több mint 200 arc van itt kőből kirakva. Nincs a terasznak olyan pontja, ahol ne nézve le vissza rád legalább 12 mosolygó Buddha az ezer éves kövekből. A buddhista templomokra általában jellemző, de a Bayonra különösen, hogy van bennük valami megnyugtató békesség. A szobrok mosolyognak- semmi dráma, semmi szenvedés. Több mosolygó templom kellene Európába is.

Persze lehetne itt folytatni jó hosszan a sort: A Ta Prohm a Tomb Raiderből ismert fájával szintén elképesztő. A hatalmas kövekre ránövő óriási fák egyszerre kebelezik be, és tartják össze a falakat, ott maradtak örökre összenőve. Az ember valósággal egy Indiana Jones filmben érzi magát.