Saigon hallatára mindenkinek háborús filmek napalm füstös jelenetei jutnak eszébe: fejkendős vietkongok, dzsungel, apacs helikopterek, hajsza egy zöldségpiacon. Fülünkben felcseng a Jóóóó reggelt Vietnam felkiáltás Robbin Williams magyar hangján, majd pedig elindul a Let the sunshine in fülbemászó dallama képzeletbeli hangszórónkon....és ennyi. Tudatunkban ez a város csak a múltban létezik, jelene nincs. A háború árnyékában azonban a néhai Saigon igazi metropolisszá, gazdasági központtá nőtte ki magát, melynek utcáin sétálgatva vajmi kevés dolog emlékezet a terhes múltra.

     Dél-kelet Ázsia legelterjedtebb közlekedési eszköze a robogó. Jóval olcsóbb mint egy autó, a nagyvárosokban könnyű vele parkolni, és itt egész évben használható. Az, hogy ez mennyire így van, Vietnamban a legszembetűnőbb. A 90 milliós országban a regisztrált járművek 95%-a motorbicikli. Ez körülbelül 37 millió robogót jelent, szemben a 2 milliós autó állománnyal.

Ez a nép egyenesen robogóra született, és azon is éli le az egész életét. Bámulatos módon alkalmazkodtak a két kerekes életmódhoz. 

    Fővároshoz illendően Hanoi valóban Vietnam esszenciája.Önmaga kontrasztjai jellemzik az egész országot. Egyszerre nagyvárosi, és vidéki; kívülről kaotikus a maga belső rendjével; egyszerre parkos, és rettentően szmogos. Az élhetetlennek tűnő város milliós tömegek lakhelye. Nappal folyamatosan nyüzsgő, késő este bezáró metropolisz.

    Van északon Vietnamnak egy hegyek között megbújó mesebeli völgye ­- Sapa. A harapnivaló, sejtelmes reggeli ködben a táj teljesen láthatatlan marad az ember szeme előtt. Aztán mintha csak a nap sugarai megnyitnának valami titkos átjárót egy másik világba, eléd tárul a mesebeli völgy. Ha A gyűrűk ura viet film lett volna, meggyőződésem, hogy itt lett volna Frodo falucskája.

   Elhatároztuk, hogy a Phu Quoc szigetén töltött négy nap pihenés és csavargás után belehúzunk.  Kompoztunk, buszoztunk, Saigonból pedig egy huszárvágással átrepültük a fél országot. Körülbelül 26 óra utazással – szó szerint földön, vízen – levegőben eljutottunk Közép-Vietnamba, a Hoi An nevű városkába. 

   Előtte, éjjel volt ugyan három óra pihenőnk Ho Si Minh-város repülőterén. Ami viszont kevésnek bizonyult. Szóval kellőképpen kifacsarva, kosztól ragadva, félkómás állapotban reggel hét körül betoppantunk az előzetesen lefoglalt szállásunkra. Vendéglátóink kedvesek voltak, nem problémáztak a korai érkezéssel. Meg hát ebből élnek, gyaníthatóan jobban is, mint az itteni átlag. Lerítt rólunk, hogy semmire nem vágyunk jobban egy zuhanynál és néhány óra alvásnál. Délután besétáltunk az óvárosba enni valamit és ismerkedni a hellyel. Ebbe aztán mindkettőnk beleszerettet – szinte az első pillantásra. Ezért foglaltunk is a vendégházunkban még egy éjszakát, hogy legyen időnk erre a kis gyöngyszemre.

     Can Tho-ból Phu Quoc szigete felé – a még mindig tartó Holdújév ünnepének köszönhetően – buszjegyet csak egy éjszakai (hajnali 3-as indulás!) buszra sikerült „foglalni”. Azt is egy borzasztóan recsegő telefonon, egy angolul szerényen beszélő diszpécsertől. Ázsiáról lévén szó, annak, hogy az éjszaka közepén tényleg jön értünk egy busz a szállodánkhoz –körülbelül 60% esélyt adtunk. De jött!

   Rövid kambodzsai látogatásunk után Vietnam felé vettük az irányt. Az indulás nem volt zökkenőmentes, mivel az előző esti nemzetközi ”csapatépítő” kultúrprogram mellékhatásai még élénken éltek bennünk. Szintén ennek tudható be, hogy majdnem lekéstük a buszunkat, viszont cserébe szinte az egész 11 órás utazást Saigonig végigaludtuk.