Elhatároztuk, hogy a Phu Quoc szigetén töltött négy nap pihenés és csavargás után belehúzunk.  Kompoztunk, buszoztunk, Saigonból pedig egy huszárvágással átrepültük a fél országot. Körülbelül 26 óra utazással – szó szerint földön, vízen – levegőben eljutottunk Közép-Vietnamba, a Hoi An nevű városkába. 

   Előtte, éjjel volt ugyan három óra pihenőnk Ho Si Minh-város repülőterén. Ami viszont kevésnek bizonyult. Szóval kellőképpen kifacsarva, kosztól ragadva, félkómás állapotban reggel hét körül betoppantunk az előzetesen lefoglalt szállásunkra. Vendéglátóink kedvesek voltak, nem problémáztak a korai érkezéssel. Meg hát ebből élnek, gyaníthatóan jobban is, mint az itteni átlag. Lerítt rólunk, hogy semmire nem vágyunk jobban egy zuhanynál és néhány óra alvásnál. Délután besétáltunk az óvárosba enni valamit és ismerkedni a hellyel. Ebbe aztán mindkettőnk beleszerettet – szinte az első pillantásra. Ezért foglaltunk is a vendégházunkban még egy éjszakát, hogy legyen időnk erre a kis gyöngyszemre.

Hoi An

    1999-ben ez a város a Világörökség része lett, de én mégsem ezért figyeltem fel rá. Kedvenc fotósom, Réhahn Croquevielle választotta bázisának ezt a helyet, és közölt csodálatos képeket a világgal Hoi An-ról és lakóiról. Bettinek még Franciaországban áradoztam róla, hogy látni szeretném, hol készülnek ezek a fotók. Igen, Hoi An valóban Vietnam egyik legelragadóbb kis városa. Betti szerint kicsit olyan mint Szentendre.

    A XVI-XVII. században jelentős kereskedelmi központtá vált, de már előtte is fontos kikötő volt. Főként kínai és japán kereskedők ingáztak erre, és előbb-utóbb le is telepedtek itt, ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak. Az ő közösségi házaik látogathatók ma is. Ezek jelentős része megkímélt állapotban van, bár némelyik felújításra szorul. Legtöbbjükben az eredeti család kései leszármazottai élnek, és – belépő ellenében – bepillantást nyerhetünk az életükbe. A jegyárak meglepően borsosak. Viszont vannak ingyen látogatható házak is, és mi inkább ezek mellett döntöttünk. Sétálgattunk a hangulatos óvárosban és a folyóparton.   A rengeteg turista ellenére valóban nagyon kellemes légköre van a helynek. A sárga kis házikók, a szűk utcák – a mindenütt lógó, színes, világító lampionokkal – elképesztően fotogénné varázsolják a helyet.

   Első esténken találkoztunk egy régi ismerőssel, akivel pont három éve találkoztam Kambodzsában, Phnom Penh-ben. Bill kanadai származású, Vietnamban élő angol tanár. Jó volt újra látni, és  barátunk sok érdekességet mesélt az országról. Például azt, hogy a közhangulatban, a közgondolkodásban, nincs harag az amerikaikkal szemben, bár nyilván akad néhány vietkong veterán, aki a pokolba kívánja őket. A háborút követő retorziótól tartva amúgy sok déli elégette a személyazonosító okmányát, és több százan élnek így a mai napig is. Noha már nem ülnek ún. háborús bűnösök a börtönökben, azért a mai napig nem kaphat állást a közintézményekben olyan, akiről kiderül, hogy ő – vagy családja – anno segített a jenkiknek.

Azért megvan  annak a hangulata, amikor egy másik országban megismert baráttal egy harmadik országban futsz össze, és ezen országok közül egyik sem az otthona egyikőtöknek sem. Pár sör után érzékeny búcsút vettünk barátunktól, és ment mindenki tovább a maga útján...

  Másnap aztán biciklivel a távolabbi városrészeket is bejártuk, de igazán nagy élményt a folyópart és az említett óváros néhány utcája nyújtotta. Erősen promotálják az ún. Japán fedett hidat, mint a város fő látnivalóját. Még a város címere is ezt szimbolizálja. Minket különösebben nem nyűgözött le, átsétáltunk rajta kb. másik 70 turistával együtt, majd este készítettem néhány fotót. Az arra járóknak üzenném, hogy napközben belépőt szednek a hídon való átkelésért, de csak este 19 óráig, utána ingyenes.

     A harmadik napunkon robogóra ültünk és elindultunk a szomszédos Da Nang-ba, ami kb. 30 kilométerre van Hoi An-tól, szintén a Dél-kínai-tenger partján. Útközben megálltunk a Márvány-hegynél – Marble mountains –, kb. 2 km-re Da Nang-tól. Hajdanán márványt termeltek ki itt, de most olcsóbb behozni Kínából. Szóval a kis szobrocskák már kínai márványból készülnek. Néhány száz lépcsőfok megmászása után betértünk pár barlangszentélybe, és csodálatos panoráma nyílt a tengerpartra, és a másik négy hasonló hegyre. A belépő nem volt egész egy dollár, szóval igazán megéri a látogatás. Vissza a robogóra... Célba vettük Vietnam egyik legnagyobb női Buddha-szobrát, amit a Márvány-hegyről szúrtunk ki.(Igazából ez nem is Buddha hanem, egy bodhiszattva, de a köztudatban Lady Buddha néven él a szobor) Innen szintén gyönyörű kilátás nyílt a tengerre és az éppen induló halászhajókra. Persze ott volt a nagy szobor is. Mi nem ájultunk el tőle annyira, mint ázsiai társaink, de a 917-ik Buddha-szobor után ez nem csoda. Azért egy fotó erejéig bepózoltunk mi is.

 Da Nang

Kora este értünk be Da Nang-ba, átmotorozva a híres Sárkány hídon. Megettünk egy pizzát. Igen, egy pizzát! Mert kissé felteltünk az ázsiai ízekkel. Maradjunk annyiban, hogy, ha lehet, ne kérj olasz kaját Vietnamban! Nem megy nekik.

    Da Nang egymillió lakosával Vietnam harmadik legnépesebb városa. Van reptere, hosszú tengerpartja, folyója és szép új épületei. Összességében sokkal modernebb, meg rendezettebb mint az átlag vietnami városok. Látnivalóval nincs nagyon elhalmozva, de mégis kellemes. Bill barátunk szerint minden vietnami gyerek vágya egyszer eljutni ide, de ezt kevesen engedhetik meg maguknak.  Egy éjszakát itt is eltöltöttünk, hogy többet lássunk belőle, mint egy jól elrontott pizza. Bejártuk gyalog a belvárost, ettünk- ittunk jókat. A panoráma kedvéért  este felmentünk fotózni egy skybarba. Mivel itt szeretnek mindent színes ledekkel kivilágítani, ezért az esti városkép tök jól néz ki. Hazafelé menet belebotlottunk egy utcai sushi büfébe és olyat ettünk mint még soha. Ez volt életünk egyik (ha nem a) legfinomabb sushi- hajója és egyben a legolcsóbb is. 4000 Ft-nak megfelelő dongot fizettünk ezért a gyönyörűségért, és plusz még két fogásért.

      Másnap reggel kibattyogtunk a buszpályaudvarra, hogy eljussunk Hué-ba. Itt amúgy  nem csinálnak nagy ügyet a jegyelővételből. Kicsit olyan, mintha stoppolna az ember. Meglátnak téged hátizsákkal, kikiabálnak, hogy hova mész. Ha éppen stimmel az úti célod, akkor már pattanhatsz is föl az éppen hogy csak lassító buszra. Nekünk mázlink volt, mert ahogy odaértünk, már fel is vettek minket a Hué-ba tartó buszra. Kb. egy óra alatt ért ki a városból, mert folyamatosan vette fel az utasokat a fent említett módon. Ezt valamelyest konkrétabban úgy kell elképzelni, hogy a sofőr hajt kb. 20 km/h-val, egy srác pedig a nyitott ajtón kilógva szólítgatja az embereket. Így vagy úgy – de megtelt a busz és megtettük a kb. 80 km-es távot két óra alatt. Legalább olcsó volt: 50.000 dong, ami kicsit több mint 2 dollár.

Hue

      Mikor megérkeztünk Hué-ba, az időjárás nagyon elromlott. Ködszitálást váltott az eső és fordítva. Pont olyan, amiben az ember semmit nem tud csinálni, de nincs mit tenni, ha már itt vagyunk, valamit megnézünk. Ahogy leszálltunk a buszról, elkapott minket egy hiéna, akitől hosszas alkudozás után vásároltunk egy „open ticketet” egészen Ninh Binh-ig. (Kb. 600 km). Ez tulajdonképpen egy buszjegy A és B pont között, amit hosszabb ideig felhasználható. Például 1-2-4 hétig. Utazáskor a megegyezés szerint több helyen is kiszállsz, amennyi időre szeretnél. Legtöbbjük éjszakai alvó járat fekvőhelyekkel, ázsiai emberekre méretezve. Néha nekem kényelmetlen a 180 cm-el, de kibírható. Azonban ekkora magasság fölött már igazi büntetés. Viszont egy éjszakai szállást meg lehet vele spórolni, és az alvásidőt is hasznosan töltöd. Ezt letudva szereztünk egy várostérképet, ettünk egy felejthető pho-t és elindultunk az esőben, hogy megnézzük a „Tiltott várost”.

         A XIX- XX. században ez volt Vietnam fővárosa, a császárok lakhelye. A háborúban szinte teljesen lebombázták, de sikerült szépen újjáépíteni a meglévő felvételek alapján. A rekonstruálás most is tart, viszont itt ezt diszkréten csinálják. Három-négy órát kényelmesen el lehet tölteni a császárvárosban. Az eső ellenére mi is meg tudtunk nézni sok mindent. A legtöbb épületbe több btobb kaú van egymás mellett: a középsőt kizárólag csak a  császár használta, a jobb oldalit a nők, míg a bal oldalit a férfiak. Az épületek szétszórtan helyezkednek el, és szinte az óváros teljes területe parkosítva van. Vizesárok és egy magas fal is körbeveszi az egykori fővárost. A városnak van még néhány nevezetessége pl. a Thien Mu pagoda, a Parfüm folyó – ami inkább bűzlik, mint illatos – és a császári sírok.

   Mivel aznapra volt már buszjegyünk Phong Nha-ba, így nekünk ennyi jutott Hué-ből. Betti kicsit bánta a dolgot, de abban egyetértettünk, hogy tovább ázni – semmi értelme. Buszra szálltunk és célba vettük Vietnam legnagyobb barlangjait...

Tamás